Minden azon a szerencsétlen napon történt, amikor beköltöztünk az új házba, ami igazából nem is ház, hanem egy kastély, egy igazi kastély (
kép) . Kicsit részletesebben: ez egy németalföldi (egy szóval holland) kastény, mesebeli kilátással az előtte elterülő elképesztően régi, kimondhatatlan nevű kisvárosra, és a mellette lévő kísérteties erdőre, amiről rengeteg helyi legenda szól, és hát itt a kedvencem: Állítólag minden teliholdkor eltűnik benne valaki, ezért hónaponta egyszer minden ajtó és ablak előtt deszkák vannak felszögellve, és miután apa ritkán van otthon, a bejárónő meg helyi, így ilyenkor nem mehetünk ki a kastélyból. Ja igen, a család! Itt figyelmedbe ajánlom az "Elveszettek" című menüpontot, ott megtudhatsz néhány elképesztően fontos adatod a nővéremről, aki még ilyenkor nem alulról szagolja az ibolyát, a húgomról, és persze rólam, de ha kérdezni szeretnél, akkor azt kommentben, vagy oldalt, a chatben megteheted. Nos akkor a családom, és még néhány fontos ember: Apa -ő ritkán van itthon, annyira nem is fontos az életemben, sosem kötődtem hozzá Anya -Lara születése után nemsokkal meghalt, alig emlékszem rá Julie -legeslegjobb barátnőm, még Londonban, általánosban ismertem meg. Azóta persze rengetegszer költöztünk, de még mindig a legjobb barátom És itt nagyjából véget ér a lista, persze még a testvéreim is idesorolom. Na de a lényegre:
Szóval első éjjel nyilván telihold volt, Apa meg nyilván sehol, úgyhogy nekünk nyilván be kellet zárkózni Agathaval, a házvezetővel. Én a szobámban kifelé bámultam a hatalmas ablakomon. Az erdőt néztem, ami a naplementében és az enyhe ködben gyönyörűnek tűnt, és egyenlőre nem tudtam elhinni, hogy hogyan lehet ez egy kísértet-erdő. Mindig, amikor új helyre költözünk a szívem mélyén (annak ellenére, hogy Apa miatt ez nyilván nem lehetséges) nagyon remélem, hogy lesz egy hely, amit én is otthonnak hívhatok, mert ugye van az a mondás, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon. A részemről ennek vége ott, hogy mindenhol jó. Nosztalgikus gondolatmenetemet megszagítja az, hogy kopognak.
-Gyere! -szólok ki.
-Hope benne lennél egy szökésben? -jön be Lara a szobámba. Ő az a "kimondom, amit gondolok" típusú lány, most sem kerülgeti a témát, egyből a közepébe vág- Kíváncsi vagyok arra, hogy mi ez a nagy bezárkózás, és hogy tényleg eltűnnek-e az emberek, ha meg igen, hová tűnnek.
-Lara. Az csak egy helyi legenda, semmi köze a valósághoz. -fordulok vele szembe.
-Dehogyis nincs! A legendának van, a mesének nincs. -kezd vitatkozni.
-Oké, akkor vegyük alapul a kastélyról szóló meséket, Azoknak sincs semmi igazság alapja!
-Igazad van, mert azok mesék, ez meg legenda! -nincs kedvem tovább folytatni a beszélgetést, mert ismerem már a húgomat annyira, hogy tudjam, hajthatatlan.
-Egyébként is holnap suli, első nap, tudoood... -egy utolsó próbálkozás, de ő bociszemekkel néz rám- Jó legyen. Ha Rose benne van, megyek. Már nem azért, de mit is szeretnél csinálni?
-Kamerákat szerelni néhány fára. -mondja úgy, mint ha ez teljesen természetes lenne- Na akkor megyek, beszélek Rose-zal! -csukja be maga után az ajtómat. Tudom, hogy innentől veszett ügyem van, mert a nővérem mindig benne van ezekben a dolgokban. Apropó nem azért nem szeretnék menni, mert félek, vagy valami ilyesmi, csak Agatha azt mondta, hogy azokat, akik ilyenkor az utcákat járják, elítélik. Vissza pillantok az erdőre, ami mögött már lenyugodott a nap, így a gyönyörű őszi levelek már nem azt a kedves képet adták. Már a gondolattól is félelem tölt el, hogy oda le kell majd mennem, sőt még időznöm is kell benne.
-Na akkor indulhatunk? -ront be kishúgom a szobámba.
-Rose benne van? -még mindig az erdőt nézem- Jó erre ne válaszolj.... És mi van Agathaval?
-Vacsit főz. -mondja kicsit csalódottan- Akkor nem tudunk ki menni... -
Hát pedig én mindenképp még a teljes sötétség előtt szeretnék lemenni oda. Kopognak a nyitott ajtón. Rose áll ott.
-Gyertek enni. Vacsora után Agatha lefekszik aludni, akkor mehetünk -szól.
-És mi lesz a riasztóval? Biztos be fogja kapcsolni, főleg mivel telihold van. -nézek egy pillanatra a testvéreimre, majd tekintetem vissza szegezem az erdőre, ami egyre inkább kezdi felvenni kísérteties alakját.
-Hope annyira ünneprontó vagy! -áll mellém Lara. Sosem voltam a húgom kedvence, és ami azt illeti elég magamnak való típus vagyok. A Lostwoods testvérek sorából mindig is kilógtam, leginkább pesszimizmusom és következetességem miatt. Lara elég szeleburdi és sosem vállal felelősséget a tetteiért. Rose is hasonló volt az ő korában, ám a sok költözés megváltoztatta. Nyugodt és körültekintő lett, minden apró részletet észre vesz és sosem hibázik.
-A számítógépén van egy alkalmazás, amivel szabályozni tudja a riasztót. Nincs más dolgunk, mint kikapcsolni, amit megtehetünk akkor, amikor alszik.
-Kösz Rose! -ugrott Lara nővére nyakába.
Mi lenne velünk nélküled.-gondoltam, majd elindulok lefelé, a többiek pedig követnek. Vacsora után Agatha tényleg elmegy lefeküdni. Mi várunk egy keveset, majd amikor meghalljuk a hangos horkolást, bemegyek lekapcsolni a riasztót. A számítógép az ágy melletti asztalon van. Szerencsémre Agatha még az alkalmazásból sem lépett ki, nem hogy a gépet kikapcsolta volna. Egy gombnyomás, és kész.
Innen még van vissza út! Gondolom magamban. Kisétálok az ajtón, majd csöndben becsukom magam után. Nemsokára Lara is megjelenik egy táskával, ami gondolom tele volt kamerákkal. Kiskora óta nagyon szeret filmezni, a szobája tele van fényképező gépekkel és egyéb műszaki dolgokkal, a gépén pedig szerkesztő-és vágóprogramok tömkelegét lehet megtalálni, a falán pedig saját fotóinak ezrei díszelegnek, megmutatva ezzel hatalmas tehetségét.
-Honnan az éjjellátó kamera? Kérdezem, miközben átnézem a táska tartalmát.
-Egyik régi projektemhez kellett, még Észak-Angliában, amikor a klubbal a bent alvást filmeztük. -válaszol, miközben a kabátját húzza. Becipzározom a táska száját, majd elkezdek öltözni. Rose elveszi a polcról a hatalmas kulcsot.
-Mehetünk? -kérdezi.
-Persze -feleljük egyszerre, majd Lara feldobja a vállára a hátizsákját. Kilépünk, Rose bezárja a hatalmas ajtót, majd a zsebe mélyére süllyeszti a kulcsot. A kapun is kilépünk. Elkezdünk lefelé baktatni a véget nem érő lépcsőn. Ijesztő csend uralkodik körülöttünk. Felettünk elkezdenek megjelenni az első csillagok, ami azt jelenti, nincs sok időnk a teljes sötétség előtt. Megállítom Larát, és a hátizsákjából előhalászok három zseblámpát. Egyiket Lara, másikat Rose kezébe nyomom, a harmadikat pedig megtartom magamnak. Lassan elérjük az erdő szélét. Lara megáll, és elkezdi felszerelni a fának egy olyan ágára az egyik kameráját, mait még elér. Nagyjából fél órája lehettünk lenn, így kishúgom már a harmadik kamerát szerelte, tökéletesen tartva a felvételek közötti fél kilométeres távot. Ha valamire, akkor a felvételeire igényes volt. A tökéletes csendet egy félelemmel teli sikítás töri meg, majd egy fiatal nő bukkan elő az erdő sűrűjéből.
-Fussatok! Rohanjatok el innen! Nem biztonságos! -kiállt ránk, majd mögötte egy megjelent egy csapzott, szakadt ruhás, szőke hajú, korunkbeli fiú jelenik meg előttünk. Szeme kidülled, kezén az erek dudorodtak ki.
-Lara mond, hogy a felvétel már megy! -fordulok rémülten húgom felé, mire ő csak sápadtan bólint egyet.
-Hope vidd innen Larát meg ezt a nőt. Mennyetek fel a kastélyba, én is mindjárt megyek! -szól ránk Rose. Nem tudtam mire készül, de engedelmeskedem neki. Megragadom húgom kezét, és futni kezdek.
-Ne nézz vissza! -súgom Larának, mire ő csak lehunyja a szemét, amiből így egy könnycsepp tör elő. Utoljára vissza nézek a nővéremre, így pont látom, ahogy átváltozik egy hatalmas farkassá.
-Lara fuss tovább! Én segítek Rose.nak! -ordítok a húgomra, aki tovább rohan. Még nézem egy pillanatig, ahogy fut a nővel karöltve, majd vissza fordulok a nővérem felé. Nagyjából harminc lépésre lehettem tőlük. Csak álltam, amikor a fiú hirtelen rám szegezi tekintetét, és négykézláb el kezd rohanni felém. Rose elé ugrik, de az idegen egy könnyed suhintással nekihajítja egy fának. Nem tudom hogyan csinálta ez az átváltozást, azt sem tudom, hogy a fiú miféle, mert az is biztos, hogy nem ember, a természet feletti dolgokban pedig nem hiszek.
Majd később találok valami reális magyarázatot Gondolom, hiszen most komolyabb problémám is van, mint sem ezen rágódni. /Itt kérlek kapcsold be a zenék közül a T-t) A fiú már egészen közel van hozzám, majd suhint a kezével, én pedig kitérek előle, majd a következő, és a következő támadását is elkerülöm. Nem tudom, hogyan csinálom, az egész olyan ösztönös, mint a pislogás. Olyan, mint ha nem is én irányítanám a testem. Az idegen támadásai nem maradnak abba, így én is tovább védekezem. Spirális mozgásom könnyed és egy balett táncos lépéseihez hasonló. Tenyeremet a fiú homlokára helyezem, lehunyom a szemem, majd a fiú vissza nyerve emberi alakját, a földre omlik. A meg könnyebüléstől én is a földre rogyok.
-Azta Hope elképesztő voltál! -ugrik elő Lara az egyik bokor mögül, oldalán a nővel, ami csak mosolyog- Hogy csináltad? -teszi fel az igen fogós kérdést.
-Nem tudom... -meredek a tenyeremre. Rose jelenik meg mellettem.
-Nem azt mondtam, hogy menjetek haza? -kérdezi kedvesen, de a hangján érződik, hogy nem bánja azt, hogy maradtunk.
-Ez mi volt? -fordulok nővérem felé.
-Menjünk haza, és mindent elmondok. -indul meg, mi pedig utána ott hagyva a nőt és a fiút.
Leülünk az étkező mellé, ő pedig pele kezd:
-Tudjátok a természet feletti dolgok egy része nem csak mese, hanem maga a valóság. Nagyjából a középkorban az emberek és az
Elfajzottak vérszerződés útján békét kötöttek. Ez ezerkilencszázas években ám ez a szerződés kezdett felbomlani. Alakult egy szervezet, amely vámpírokból, lélekfalókból, és hasonló sötét lényekből állt. Ők azt követelték, hogy az elfajzottak uralják a földet. Ekkor kezdtek az emberek levadászni bennünket. Minden vámpírt, varázslót és több elemmel bíró lényt megöltek, az az megtisztították a földet minden olyan fajtól, akik egyszerre több lény erejét is magukkal hordozták. Volt egy ember, név szerin Samuel Van Der Woort, aki kísérletet hajtott végre embereken azért, hogy vissza hozza a "keverékeket" a föld színére. Ekkor alakultak ki az
Elveszettek, akik hasonlóak hozzám, hozzátok, vagy anyához. Mi az egyik kísérleti alany leszármazottai vagyunk. Hasonlóak vagyunk a "keverékekhez", de sokkal erősebbek vagyunk. Mi például, akik sámánok vagyunk tudunk alakot váltani, ezt láthattátok, egy elemmel bírni, a te esetedben ez a levegő lesz, Hope, valamint jósolni, gondolatot olvasni és a lélek teleportálásra, vagyis arra, hogy a lelkünk elhagyja a testünket, ennek következtében pedig a szellemek látására is. Régen a sámánok csak a jósolásra és a lélek teleportra voltak képesek, ám ez az emberek szemében már rossz volt. A fiú az erdőben lélekfaló volt. Ő emberek lelkével táplálkozik. Valószínűleg elég régen evett már. Felmerülhet bennetek az a kérdés, hogy honnan tudom mind ezt. Még anya kezdett tanítani, amikor még élt. A haláláig csakis kizárólag az alakváltásra tanított meg, azt is farkassá, és vissza emberré. A szobámban hasonló témájú könyvek tömkelegét találjátok. Egyébként a farkassá változásra meg tudlak tanítani titeket, de többre nem. Anya halála óta magamat képzem, általában eredménytelenül -süti le a szemét.
-Ezt tizenöt éve titkolod előlünk... -mondom halkan- Az egész életem egy hazugság volt.. -nem mond semmit.
-Ez az! Végre különleges vagyok valamiben! -ujjong Lara.
-Azért ez nem ilyen könnyű. Egyrészt mert a családunkat üldözik, ezért költözünk el mindig, másrészt pedig az elveszettek nagyon kevesen maradtak. A legtöbbjüket megölték a hatalmas erejük miatt, és Lara! A nagyobb erővel nagyobb felelősség is jár! -nézett húgára, aki szépen lassan visszaült a székre. Senki nem szólt semmit.
Remélem tetszett a prológus, ha igen, akkor bármikor szívesen látlak a blogon máskor is! Köszi, hogy végig olvastad!
